Újabb játék ért utol, akitől érkezett: KicsiKató
A játék lényege (Childhood Memories)
1. Ha téged jelölnek ki, rakd ki a blogodba ezt a képet és írj egy bejegyzést a gyerekkori emlékeidről.
2. Nevezz meg 7 bloggert, akinek szívesen továbbadnád a feladatot!
3. Linkeld be a blogok címét! Azt is, akitől a "díjat" kaptad!
4. Privát üzenetben értesítsd a kiszemelt bloggereket!
Mivel ez is futótűzként terjed majd szét, bizonytalan vagyok, kiket is jelöljek, akik még nem kerültek sorra. Ha közülük elért már valakit, elnézést, de írhat újat is, gondolom mindenkinek akad sok jó, vagy rossz emléke.
(Én azt nem értem, hogy miért kell ezeket a játékokat pont 7 emberkének tovább adni, nem lehetne kevesebbnek???
Lám, lám, én nem kreáltam nehezítő játékszabályokat a gyerekkori fotós játékomhoz, ezért nem is "kapkodtak " érte! Könnyebb a nehezebb??? Ki érti ezt? Én nem , az biztos!)
Jelöltjeim:
Mmama
Barbi
Zyzy
Csigi
Foltosvirág
Majonéz
Cserika78
És végül e súlyos kötelezettségek teljesítése után következzék a lényeg, néhány emlékem:
Nagyon meghatározó volt egész későbbi életemre nézve is, hogy csak nőnemű közvetlen hozzátartozók közt nevelkedtem föl (8 hónapos voltam, amikor apám elhagyta anyut). Az oviban kerültem először fiúk közelébe, akikre úgy tekintettem, mintha másféle lények lennének, vagyis nem csak nembéli eltérés lenne köztünk, hanem ennél jóval több is. Később is tartottam tőlük, zavarba jöttem a társaságukban, kerültem őket. Azért volt néhány kivétel, néhány igazán kedves "példány", akikkel tudtam együtt játszani. Pl. egy padtársam, aki sajnos másik iskolába került harmadik osztályban. És a szomszéd kisfiú, akivel az asztal alatt rendeztünk be lakást és "főzött" nekem kristálycukros kakaóport, ezt ettük csészéből. És jégkocákat dobáltunk a negyedik emeletről az utcára, aztán lehúzódtunk az ablak alá és kacagtunk.
Úgy 8 évesen a nyári szünidőben szokásunk szerint a nővéremmel veszekedtünk valamin (mindig én húztam a rövidebbet, sokszor ütött, húzta a hajamat) és bezárt a szobába, aminek üveges ajtaja volt. Az alsó felére odanyomott egy nagypárnát a túloldalon, míg én rángattam a kilincset, próbáltam kiszabadulni. Olyan dühös lettem, hogy hirtelen belerúgtam az üvegbe és az természetesen be is tört. A párna felfogta az ütés erejét, így nem repültek szét a szilánkok. Nagyon megijedtem, de a nővérem is, kiengedett. Szaladtam sírva anyu elé, aki nemsokára várható volt haza a munkából. Ültem a padon az őt hozó buszt várva, lesve. Rögtön elmeséltem neki, hogy mi történt és féltem, kértem, hogy ne bántson. Nem tudom miért kértem ezt sokszor, ha úgy éreztem, rossz voltam, hiszen soha nem ütött meg. (Először és utoljára 17(!) évesen kaptam ki tőle, de akkor nagyon!!!)
Nagyon féltem a vonatoktól, különösen a mozdonytól. Nagyon riasztónak láttam a hatalmas olajos-mocskos kerekeit, alkatrészeit. Szintén 8 éves voltam, amikor először vitt anyu nyaralni a Balatonhoz. Amikor közeledett a vonat, befogtam a fülem, szemem becsuktam, összeszorítottam, és visítottam, ahogy csak tudtam, hogy ne lássak, ne halljak semmit belőle, míg meg nem áll. Viszont máig is nagyon szeretem a jellegzetes vasútszagot, amit az ablakon kihajolva lehet sokszor érezni.
Szintén féltem a metró mozgólépcsőjére lépéstől. Ölbevéve lehetett csak rátenni.
Nagyon boldog voltam, amikor anyu első volt férje néha "felbukkant" az életünkben pár órányira. Ilyenkor próbálkozott, hátha visszafogadná anyu. Persze ő hallani sem akart erről, sajnos! Pedig úgy vágytam egy bármilyen apukára! Iskola után nagyon rossz érzés volt látni, hogy egyik-másik osztálytársnőmet apuka várja és a nyakába ugrik, az ölbe veszi és boldogok. Fájt, hogy nekem "csak" anyukám van.
Ovis voltam, amikor először ment a tévében a Rózsa Sándor filmsorozat. Nagyon szerettem énekelni a főcímdalt (meg a táncdalfesztiválos slágereket). Akkor még nem voltam lámpalázas, bátran énekeltem, ha megkértek rá. Egyik délután az óvónénik magnóra énekeltették velem. Aztán az egész csoportból csak engem és egy kisfiút küldtek zenei általánosba, amikor jöttek a "tehetségkutatók" iskolaválasztás előtt.
Állatkertben jártunk az ovis csoporttal, majd le kellett festeni az élményeinket. Egy nyuszit festettem ketrecben. Az óvónők összesereglettek és pusmogtak valamit nagy komolyan, nem értettem, hogy mi a gondjuk, csak éreztem, hogy valami különöset fedeztek fel. Arra emlékszem, hogy arra a részre, ahol a nyuszi volt, nem festettem egyáltalán rácsozatot, csak a körvonalán kívülre.
Nagyikám sokat kézimunkázott, horgolt főleg. Készített egy furcsa formájú sapkát, amit nem szerettem, de engedelmesen hordtam. Kis elsős voltam, amikor az iskola udvarán egy nagyobb fiú azt monda, hogy "Na mi van, kisparaszt?!". Nagyon megalázva éreztem magam és többé nem akartam hordani a kisparasztos sapkát.
Sok ovistársam nagyon szerette a krumplicukrot. Kiváncsi voltam rá, hát kértem egy darabkát valakitől egyszer. De rettenetesen rossz ízűnek találtam! Nem akartam megsérteni azt, akitől kaptam, elvonultam hát az udvaron a kis fa babaház mögé, ahol nem látott senki és ott köptem ki. Többet nem kértem, nem ettem azóta sem ebből a borzalomból.
Második osztályban tudtam meg egy barátnőmtől, hogyan csinálják a gyereket a felnőttek. Addig azt hittem, hogy a házasság után valahogy automatikusan terhes lesz az anyuka és a hasában nő a gyerek, majd megszüli. Tehát nem hittem a gólyamesében, de mélyen megrendített, hogy ilyen "gusztustalan" módon készül a kisbaba. Nem is hittem el, sokáig haragudtam arra a kislányra, hogy ilyet mondott. Nem tudtam elképzelni az én drága anyukámról ilyesmit. Aztán lassanként természetesen elfogadtam e tényt, nem okozott további traumát.
12 évesen próbáltuk ki a barátnőmmel az apukájától elcsórt cigit a tízemeletes tömb tetején, a liftház előtt ücsörögve. Úgy a harmadik, negyedik alkalom után megállapítottuk, hogy nincs ebben semmi érdekes és nem is jó. Abbahagytuk, megnyugodtunk tőle és azóta sem része az életemnek.
Ugyanezzel a barátnőmmel náluk töltöttük a nyári szünidő nagy részét. Nem voltak otthon a szülők, mi pedig szépen játszottunk. Felirtunk többféle kitalált mesecímet kis cetlikre és ki kellett húznunk egy kalapból, ki melyiket fogja elbábozni a másiknak. Babák, plüssfigurák voltak a bábok, paravánt rögtönöztünk párnákból. Máskor felvettük az anyukája hálóingeit, kisminkeltük magunkat és így álltunk ki az erkélyükre, nevetni a járókelők meglepett ábrázatán.
Azt hiszem ez már túl sok is! A többit majd a Másik oldalamon, ha érdekel még valakit.
Még egy rövidet:
12 évesen szerelmes voltam egy argentin focistába.
(Én azt nem értem, hogy miért kell ezeket a játékokat pont 7 emberkének tovább adni, nem lehetne kevesebbnek???
Lám, lám, én nem kreáltam nehezítő játékszabályokat a gyerekkori fotós játékomhoz, ezért nem is "kapkodtak " érte! Könnyebb a nehezebb??? Ki érti ezt? Én nem , az biztos!)
Jelöltjeim:
Mmama
Barbi
Zyzy
Csigi
Foltosvirág
Majonéz
Cserika78
És végül e súlyos kötelezettségek teljesítése után következzék a lényeg, néhány emlékem:
Nagyon meghatározó volt egész későbbi életemre nézve is, hogy csak nőnemű közvetlen hozzátartozók közt nevelkedtem föl (8 hónapos voltam, amikor apám elhagyta anyut). Az oviban kerültem először fiúk közelébe, akikre úgy tekintettem, mintha másféle lények lennének, vagyis nem csak nembéli eltérés lenne köztünk, hanem ennél jóval több is. Később is tartottam tőlük, zavarba jöttem a társaságukban, kerültem őket. Azért volt néhány kivétel, néhány igazán kedves "példány", akikkel tudtam együtt játszani. Pl. egy padtársam, aki sajnos másik iskolába került harmadik osztályban. És a szomszéd kisfiú, akivel az asztal alatt rendeztünk be lakást és "főzött" nekem kristálycukros kakaóport, ezt ettük csészéből. És jégkocákat dobáltunk a negyedik emeletről az utcára, aztán lehúzódtunk az ablak alá és kacagtunk.
Úgy 8 évesen a nyári szünidőben szokásunk szerint a nővéremmel veszekedtünk valamin (mindig én húztam a rövidebbet, sokszor ütött, húzta a hajamat) és bezárt a szobába, aminek üveges ajtaja volt. Az alsó felére odanyomott egy nagypárnát a túloldalon, míg én rángattam a kilincset, próbáltam kiszabadulni. Olyan dühös lettem, hogy hirtelen belerúgtam az üvegbe és az természetesen be is tört. A párna felfogta az ütés erejét, így nem repültek szét a szilánkok. Nagyon megijedtem, de a nővérem is, kiengedett. Szaladtam sírva anyu elé, aki nemsokára várható volt haza a munkából. Ültem a padon az őt hozó buszt várva, lesve. Rögtön elmeséltem neki, hogy mi történt és féltem, kértem, hogy ne bántson. Nem tudom miért kértem ezt sokszor, ha úgy éreztem, rossz voltam, hiszen soha nem ütött meg. (Először és utoljára 17(!) évesen kaptam ki tőle, de akkor nagyon!!!)
Nagyon féltem a vonatoktól, különösen a mozdonytól. Nagyon riasztónak láttam a hatalmas olajos-mocskos kerekeit, alkatrészeit. Szintén 8 éves voltam, amikor először vitt anyu nyaralni a Balatonhoz. Amikor közeledett a vonat, befogtam a fülem, szemem becsuktam, összeszorítottam, és visítottam, ahogy csak tudtam, hogy ne lássak, ne halljak semmit belőle, míg meg nem áll. Viszont máig is nagyon szeretem a jellegzetes vasútszagot, amit az ablakon kihajolva lehet sokszor érezni.
Szintén féltem a metró mozgólépcsőjére lépéstől. Ölbevéve lehetett csak rátenni.
Nagyon boldog voltam, amikor anyu első volt férje néha "felbukkant" az életünkben pár órányira. Ilyenkor próbálkozott, hátha visszafogadná anyu. Persze ő hallani sem akart erről, sajnos! Pedig úgy vágytam egy bármilyen apukára! Iskola után nagyon rossz érzés volt látni, hogy egyik-másik osztálytársnőmet apuka várja és a nyakába ugrik, az ölbe veszi és boldogok. Fájt, hogy nekem "csak" anyukám van.
Ovis voltam, amikor először ment a tévében a Rózsa Sándor filmsorozat. Nagyon szerettem énekelni a főcímdalt (meg a táncdalfesztiválos slágereket). Akkor még nem voltam lámpalázas, bátran énekeltem, ha megkértek rá. Egyik délután az óvónénik magnóra énekeltették velem. Aztán az egész csoportból csak engem és egy kisfiút küldtek zenei általánosba, amikor jöttek a "tehetségkutatók" iskolaválasztás előtt.
Állatkertben jártunk az ovis csoporttal, majd le kellett festeni az élményeinket. Egy nyuszit festettem ketrecben. Az óvónők összesereglettek és pusmogtak valamit nagy komolyan, nem értettem, hogy mi a gondjuk, csak éreztem, hogy valami különöset fedeztek fel. Arra emlékszem, hogy arra a részre, ahol a nyuszi volt, nem festettem egyáltalán rácsozatot, csak a körvonalán kívülre.
Nagyikám sokat kézimunkázott, horgolt főleg. Készített egy furcsa formájú sapkát, amit nem szerettem, de engedelmesen hordtam. Kis elsős voltam, amikor az iskola udvarán egy nagyobb fiú azt monda, hogy "Na mi van, kisparaszt?!". Nagyon megalázva éreztem magam és többé nem akartam hordani a kisparasztos sapkát.
Sok ovistársam nagyon szerette a krumplicukrot. Kiváncsi voltam rá, hát kértem egy darabkát valakitől egyszer. De rettenetesen rossz ízűnek találtam! Nem akartam megsérteni azt, akitől kaptam, elvonultam hát az udvaron a kis fa babaház mögé, ahol nem látott senki és ott köptem ki. Többet nem kértem, nem ettem azóta sem ebből a borzalomból.
Második osztályban tudtam meg egy barátnőmtől, hogyan csinálják a gyereket a felnőttek. Addig azt hittem, hogy a házasság után valahogy automatikusan terhes lesz az anyuka és a hasában nő a gyerek, majd megszüli. Tehát nem hittem a gólyamesében, de mélyen megrendített, hogy ilyen "gusztustalan" módon készül a kisbaba. Nem is hittem el, sokáig haragudtam arra a kislányra, hogy ilyet mondott. Nem tudtam elképzelni az én drága anyukámról ilyesmit. Aztán lassanként természetesen elfogadtam e tényt, nem okozott további traumát.
12 évesen próbáltuk ki a barátnőmmel az apukájától elcsórt cigit a tízemeletes tömb tetején, a liftház előtt ücsörögve. Úgy a harmadik, negyedik alkalom után megállapítottuk, hogy nincs ebben semmi érdekes és nem is jó. Abbahagytuk, megnyugodtunk tőle és azóta sem része az életemnek.
Ugyanezzel a barátnőmmel náluk töltöttük a nyári szünidő nagy részét. Nem voltak otthon a szülők, mi pedig szépen játszottunk. Felirtunk többféle kitalált mesecímet kis cetlikre és ki kellett húznunk egy kalapból, ki melyiket fogja elbábozni a másiknak. Babák, plüssfigurák voltak a bábok, paravánt rögtönöztünk párnákból. Máskor felvettük az anyukája hálóingeit, kisminkeltük magunkat és így álltunk ki az erkélyükre, nevetni a járókelők meglepett ábrázatán.
Azt hiszem ez már túl sok is! A többit majd a Másik oldalamon, ha érdekel még valakit.
Még egy rövidet:
12 évesen szerelmes voltam egy argentin focistába.
3 megjegyzés:
köszi vettem, bár nekem ennek a formának a technikája nehezebb, de majd valahogy megbirkózom vele.
Én szerettem volna beszkennelni gyerekkori képet, de nem lett jó a minősége. A többi gyerekkori képem meg nem is tudom, hol van. Mostanában sokat pakolásztunk ide-oda dolgokat.
A 7 szerintem is sok, nekem elég lenne 3. Bár most 96 millióval vagyok elfoglalva....
Csak néha kell egy kis pihenés.
Nagyon jó volt olvasni a soraidat, olyan életteli volt, vagy hogyismondjam :)
Szóval tetszett. :)
Megjegyzés küldése